tündérfürt

Vége a sulinak, elköltöztem.

Tele vagyok tapasztalattal, érzéssel. Nem tudom, hogy blogolni fogok-e vagy sem, de úgy éreztem, hogy egy iskolazárás és egy költözés ad annyi tapasztalatot, amit muszáj leírnom, hogy néha rájöjjek milyen okos voltam egykor. :D

Szóval ez a négy év suli sok dologra megtanított engem. Azzal kezdem, ami abszolúte megmaradt. Erre a dologra sokszor jövök rá, de nem mindig ugyanúgy és vannak különbségek a rájövések között. :) Az a lényege, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. És ebben a rájövésben az a haladás, hogy már nem is érdekel kinek felelek meg és kinek nem. Nem fogok folyton pitizni másoknak. Két dolog ébresztett rá erre. Az egyik, mikor múltkor zp-be voltunk és folyton az én kívánságom lesték. Annyira jól esett, hogy végre valaki az én helyemben van. Annyira hogy rájöttem, hogy milyen különbség van alá és felé rendelt között. És én nem fogok lealacsonyodni. A másik pedig a töri szóbelim volt. Arról kérdeztek minek készülök és mikor mondtam, hogy óvónéninek, akkor azt felelték, hogy én kiváló óvónéni leszek. Erre én azt mondtam, h attól félek, hogy nem fogok tudni fegyelmezni. Mire ők azt mondták, hogy az nem attól függ, hogy milyen testmagasságom és hogy milyen a hangerősségem. ,, Úgyis oda fognak figyelni, ha tudják, hogy van mire." Akkor most ebből következtetek. Ha eddig is leszarták, amit mondtam, akkor ezek után én már a fejemre is állhatok, attól a dolgok nem fognak változni. Én nem akarom folyton mások kívánságát lesni. Azoknak a kívánságát fogom lesni, akik megérdemlik. És megvan azoknak a listája. Andris, Eszter, Tünde Kiki, Mészi. Ők az én baráti köröm és másoknak nem vagyok hajlandó megalázkodni. Előttük meg nem kell. És azért ez lényeges különbség. Nem is értem minek hajtottam magam évekig, hogy másoknak megfeleljek. Na mindegy, offolom a témát. Leírtam, amit meg kell jegyeznem. :D

Igaziból most csak erre akartam kitérni. :) Majd még lehet, h írok. Pápááá :D

Voltunk benn mamánál. Ez máskor nem meglepő hír. De most rosszul van. Nagyon rosszul. Még érzem magamon a kórház szagát, a múló élet szagát.

Gabi beszélt az orvossal. Azt mondta, hogy az utolsó stádium. Andris szerint nem jelent ez még egyből halált. Még mi is bízunk benne. De ezek már csak az utolsó elkeseredett kérések. Szinte már magánál sincs. A lába háromszorosára van bedagadva, amiért leállt a veséje. Egy katéteren keresztül kéne jönnie a pisinek, de csak vér megy helyette. Az egész teste fel van puffadva, mint egy hordó, ami kezd tele lenni. A karja végig tele lila és kék foltokkal a sok vérvétel miatt. Lassan olyan vékony a karja, mint nekem. És benne szurik. A fején már nincs haj, és egy csövön át kap levegőt, de mindig kiszedi. Az egyetlen ami a régi, a kék szeme. Látom a régi önmagát. Mikor még annyira csinos volt hogy még nekem is tetszett volna, ha fiú vagyok. Ugyanolyan a szeme csillogása. De a tekintet már nem. A tekintete élénk, de néha nem azt tükrözi, amit a külvilágból érzékel, hanem amit a fejében lát. Szinte könyörög, hogy menjünk le 15 percre sétálni, hogy menjünk haza, majd úgyis visszajön. De már nem is tudja szinte mit beszél. Nem tudunk lemenni, hiszen még a másik oldalára se tud átfordulni, nem hogy egy lépést is tenni az ágytól. Egy kis ketreces ágyban van, hogy ne tudjon leesni. Ő az egyetlen aki ilyen ágyban van. Beszélni csak erőltetetten tud, néha szinte alig tudja formálni a betűket. Néha tudja mit beszél, mintha teljesen velünk lenne. Aztán, egyik pillanatról a másikra olyan dolgokat mond, ami már sejteti, hogy a saját gondolatainak rabja. Fogjuk a kezét és kéri, hogy most induljunk el. De nem tudunk elindulni. Nem érti miért nem megyünk haza. Hiába mondjuk, hogy gyűjtsön erőt és utána megyünk, nem érti, haza akar menni. Mondja, hogy köszöntsük fel Arit, és néz rám, hogy vegyem elő az ajándékot, amit még csütörtökön beszéltünk meg, hogy megveszem. De Arinak csak kedden lesz a névnapja, nem tudjuk felköszönteni.Az orvos bejön és azt mondja menjünk ki egy kicsit.

Kinn mind a hárman csak ülünk és nézünk egymás elé. Nincs szükség a szóra. Hárman némán hallgatunk és csak pörögnek a gondolatok. Felváltva múltról és jövőről. Hogy mi volt és mi lesz?

Mikor álltam a villamosmegállóban megcsapott a szél. De csak finoman. Közben meredtem a távolba. És arra gondolok, hogy ezt most nem tudja érezni. Hiába akar lemenni sétálni. Talán már nem érzi ezt a finom szellőt soha. És átjár a bűntudat. A csontomig hatol. Nem tudok mit kezdeni az érzéssel. Sajnálom őt, és sajnálok mindent amit mondtam. De mégse tudok sírni. Egyszer-egyszer könny szökik a szemembe. De azt hiszem az csak a múltnak szól. És az életnek. Szeretettel ápolom, már szinte elfeledkeztem a rosszról.

Nem szabad hagynunk, hogy elpocsékoljunk egy életet. Mondhatjuk egy hiba után, hogy másképp tettük volna. De az életünk végén nem szabad hogy úgy gondoljunk vissza rá, mint amit elpazaroltunk. Így hazafelé már sokkal érzékenyebb vagyok. Látom az öreg házaspárt, ahogy vidám teintettel nézik kutyájukat. Nézem az eget, hogy milyen hatalmas. És összeáll bennem a kép, hogy ez a világ milyen kurva tökéletes. Csak élni kell.

Ma is voltam R.K.-nál. És újabb dolgokra világított rá és jöttem is rá.

Szóval beszélgettünk arról, hogy talán miután lehullott ez a rózsaszín  köd én attól féltem, hogy azzal véget is ér a kapcsolatunk, mert én bár számítottam rá, hogy eltűnik és valami nagy vésznek képzeltem el, amivel eljön a vég. Holott ez nem így van (lsd. első bejegyzésem). És ettől kezdtem el félni akkoriban és talán ott rontottam el. Mert féltem hogy egyszercsak Andris kiszeret belőlem, mert megtudja,hogy milyen vagyok, hogy nem vagyok mindig olyan vidám és magabiztos és bátor. És ahogy egyre inkább ezen agyaltam egyre jobban betemettek a félelmeim és egyre inkább meg akartam neki felelni, ami már odáig fajult, hogy már minden egyes kritikus megszólalására azt hiszem, hogy egy újabb elvárás felém. Pedig nem.

És rájöttünk, hogy ez nem csak vele van így, mert minden embernek meg akarok felelni, de annyira, hogy időközben elvesztettem a saját személyiségem. Ugyanis - erről Andrisnak sose beszéltem - de ha pl. a volt szerelmeiről beszélt, vagy olyan lányok társaságába kerültünk, akiről azt gondoltam, hogy tetszik Andrisnak, átvettem a tulajdonságait. És ez nem csak ezekkel a lányokkal van így. Akármilyen társaságba kerülök mindig azt figyelem, hogy ki hogy viselkedik és én is olyan próbálok lenni. És ez rengeteg terhet ró rám. És azzal a rossz dologgal párosul, hogy egy idő után már én azt se tudom, hogy valójában Én ki is vagyok? És ez nagyon durván így van. Szóval most elgondolkodom ezen...

Azt hiszem én egy olyan lány vagyok, aki kedves, vidám, szereti megnevettetni az embereket, viccelődős, bolondozós, társasági, és aki nem sminkeli agyon magát és elég egyszerű ruhákba jár. Azt hiszem színes vagyok. Ezek persze csak a jótulajdonságaim, de most direkt koncentrálok azokra. :) És Azt hiszem Andris is ilyennek szeretett belém és ilyen vagyok, tehát ilyennek kell elfogadnom magam. Mert hiába várom el Andristól, hogy imádjon úgy, mint régen, kit imádjon, ha még én se tudom ki vagyok valójában? El kell fogadni a tényt, hogy úgy szeret, ahogy vagyok. :) Ez végül is jó. ^^ Miért vagyok én beszarva? O.o :D

Aztán beszélgettünk a veszekedésekről is. Arra jutottunk, hogy a veszekedéseink során - amit R.K. harcnak nevez inkább, szerintem van benne valami - két célt akarunk elérni. Hogy bebizonyítsuk a másiknak az igazunkat, és hogy megfeleljünk. De hogy ezek során szinte alig hallgatjuk emge egymást, inkább csak a másikra zúdítjuk minden gondounk bajunk, ami elég egyirányú kommunikáció, mert egyikőnk se hallgatja meg a másikat és ha el is mondja az egyik a bajait, a másikunk csak felszínesen hallgatja végig - ezt már csak én teszem hozzá a saját tapasztalataimból - és akkor is már arra koncentrál, hogy ,,jó elhiszem, csak had mondjam már én" És én ezt más téren is tapasztaltam, nem csak a veszekedés terén. És ezt nem bántásnak szánom, és ugyanúgy igaz ez, rám, mint Rád és nem azt mondom, hogy mindig ez van, én csak okokat és megoldásokat keresek és amit tudok, azt szeretnék itt leírva megfejteni. Szóval azt hiszem a lényeg összességében, hogy jobban oda kéne figyelnünk egymásra, - és természetesen magunkra is - tehát együtt kell működnünk a másikkal. *.*

És én úgy érzem ennek az első lépése ma meg is történt, mert ma Andris meglátogatott - olyan éééédes volt *.* - és azt javasolta, hogy mindent kezdjünk újra és mindig mindent beszéljünk meg egymással és ne kelljen félnem tőle - és ezt olyan baziédesen mondta, hogy még el is hittem *.* úgyhogy mindent megteszek <3-. És ezzel teljes mértékben egyetértek és remélem hogy mindent meg tudunk beszélni úgy hogy odafigyelünk egymásra és megoldódnak a gondjaink. *.*

Szeretlek! *.* <3

,,But we sing

If we're going nowhere

Yeah we sing

If it's not enough"

Love you <3 :)

Az az igazság, hogy kezd meginogni a hitem. Fekszem abban a pici ágyban és gondolkodom, hogy talán nem véletlen olyan kicsi. Már nem akarja, hogy rajta feküdjek, már fáj az alvás mindkettőnknek. Régen sosem fájt. Talán ki akar lökni magából. Elege van, fájdalmat akar okozni, mert elfoglaltam őt, mert beléptem a szférájába. Azt akarja, hogy fájjon, mert neki is fáj, hogy teherként hord magán.

Nézem a falra aggatott naptárakat, busztáblákat. Próbálom belevésni az agyamba. Minden részletet. Hogy pókháló lóg a szekrény mögött, hogy hol van a kistraktor. Hogy sose felejtsem el, mikor szeretném felidézni. Mert talán el kell tőlük egyszer válnom. Mert ki tudja, hogy az, amit eddig természetesnek hittem az örökké tart-e? Már nem vagyok benne olyan biztos. Kérdezi hogy jövök-e a hétvégén. Azt felelem, hogy nem. A szája sír, de a szeme örül. Hiába kérdezi hogy miért, hiába próbál rávenni, hogy menjek. Minek, ha a lelke már boldog, ha nem vagyok ott? Napokig nem találkozunk. Nem akarom tartani vele a kapcsolatot, mert nem akarom zavarni. Mert mindig reménykedem, hogyha újra találkozunk elfelejtődik az összes rossz és csak boldogan vetjük magunkat egymás karjaiba. El is felejtődik. Pár órára. Pár gyönyörű órára.

És az a pár gyönyörű óra nosztalgikusan vésődik a lelkembe, ami darabokban hever az őt követő gyilkosságok után.

És a legfájóbb benne, hogy akaratom ellenére. Én vagyok a gyilkos.

Ma filmklubon megnéztük az Ellenség a kapuknál-t és mikor hazafele mentem, akkor jutott eszembe, hogy hogy elfelejtettem fantáziálni, pedig mennyire szerettem. *.* És hű, most nagyon jó érzés volt. Hogy csak becsukom a szemem, kizárom a külvilágot és van egy teljes belső világom, amit én irányítok és ahol az történik, amit én akarok. ^^ Ja, mert folyton jár az agyam valamin és el is felejtettem kikapcsolni. De most belekóstoltam a tutibaaa. :D Úgyhogy álomvilág visszatéééreek!! ^^

Hát újra itt vagyok. És háttal kezdem az első bejegyzésem, amit egy és-sel kezdődő mondat folytat... Van, ami sose változik. :) Szóval az történt, hogy nem rég felmerült bennem az érzés, hogy újra szeretnék blogot írni, (naplót ugyanis mint kiderült, még annyi időm sincs..) és Andris is megemlítette, ami végül biztossá tette az elhatározást. Ma pedig annyi de annyi gondolat merült fel bennem, hogy végül tényleg itt kötöttem ki, és nagyon örülök ennek. Remélem a csomó gondolatot le tudom itt írni és ki tudom fejteni. :)

Azért jó, hogy újra blogot írok, mert:

• Tisztába kerülök a gondolataimmal. Annyi minden kavarog mostanság a fejemben és szeretném őket tisztán látni, mert az utóbbi időszakban rájöttem, hogy sok dolgot meg lehet úgy oldani, ha csak 5 percet szán rá az ember hogy elgondolkodjon rajta. Az már egy fél megoldás.
• Úgy érzem hiányzik az a kommunikációs kapcsolat a szeretteim közt, ami korábban megvolt. Mondjuk ez változó. Eszterrel éppen hogy még jobban kibontakozott, aminek örülök, mert szerintem (de szólj, ha tévedek :D) elég döcögősen zajlott ez az utóbbi években.
  Andris viszont úgy érzi, hogy nem osztom vele meg a gondolataim. És egy részben ebben igaza van. De nem azért, mert nem akarom, csupán mert annyira kuszák, hogy nem is tudom kifejteni. De mivel (ezt skubizzátok, nyelvtanon vettük :P) itt a blog előtt jobban át tudom őket gondolni, meg tudom szerkeszteni, nem olyan faszságokat beszélek, mint élő szóban szoktam.. :D
• Adhatok rejtelmes címeket a bejegyzéseimnek :D és teletűzdelhetem őket dalszövegekkel, képekkel. Ezek is az énem kifejező részei, ezért boldoggá tesznek. Akkor is, mikor szomorú vagyok és azért folyamodom ezekhez az eszközökhöz.
• Kicsit a régi énemet idézi vissza, azzal a különbséggel hogy most már nem minden 2. ember olvasgatja. :D Ami nem is baj, ha belegondolunk. Elég ha a számomra fontos emberek látják. Nem feltétlenül kell másnak megérdemelnie a bizalmam.
• Némely mondataimmal talán mosolyt csalhatok kedves olvasóim számára, ami engem is feldob. :D

Akkor azt hiszem úgy kezdem a dolgot, hogy elmesélem a napom, és szerintem időközben minden kifejtésre kerül. Aztán, ha közben eszembe jut valami, amit már előbb kellett volna leírnom, akkor azt betűzdelem, de azt ti úgysem látjátok bibii. :D

Tehát csodálatos napom úgy kezdődött, hogy elkéstem tesiről. Piró ma nagyon jó hangulatban volt, annyira, hogy óra végére kb a belünket kiköptük.. :D Sokan nem is vállalkoztak arra a nemes feladatra, hogy átugorják azt a böszme szekrényt.  Hogy úgy mondjam a lelkesedés körről körre alábbhagyott, kivéve nálam és Eszternél, akit még az sem tántorított el, hogy bizony egyszer majdnem összetörte magát és a térdét, azt követően pedig ugrott egy akkorát a szekrényről, hogy azt hittem a bordásfal bordái között fog kikötni. <3 Én akkor már kicsit betojtam, de aztán erőt vettem magamon és átugrottam azt a szart. :D Úgyis kell az alkalmasságira, az elég ösztonző volt számomra. :D

Nyelvtanon a szövegszerkesztésről beszéltünk, ami szintén adott egy lökést a blogindításomhoz.

Na, most ennyi amiről beszélnék az iskola részleget illetően. Már a tanulás részét. Aztán a beszélnék arról a részről, mikor bementem Rendes Krisztához.

Tök jó, mert annyi mindenre rájövök nála, hogy teljesen elámulok. :D Szóval ugye arra próbáltunk választ keresni, hogy mi a veszekedések forrása nálunk Andrissal. Kilyukadtunk arra, hogy meg akarunk egymásnak felelni, de aztán erre jött a kérdés, hogy én miben szeretném, hogy megfeleljen nekem? Mondtam, hogy abban szeretném, hogy fogadja el, hogy milyen vagyok. Erre meg jött a kérdés, hogy milyen vagyok? Én meg nem tudtam válaszolni. És ez a vicces. Elvárom, hogy Andris olyannak fogadjon el, amilyen vagyok, közben meg én se tudom milyen vagyok. De ezt meg fogom Andrissal beszélni, most csak azért írom le ide, hogy holnap ne felejtsem el, mert túl friss az emlék és a memóm meg túl öreg. :D Am öcsi szerint azért rossz a memóriám, mert a tudatalattim elzárja az agyam, hogy ne emlékezzek, mert olyan sérülékeny a lelkem. Ebben van valami. De az a baj, hogy ha meg nem emlékszem, akkor nem tudok építkezni rá. Úgyhogy most megpróbálok mindent elraktározni, asszem erre is jó a blog, beírhatjuk a többi pont mellé. :D Szóval most (egyrészt) ebből a szempontból leírom még mi hangzott el R.K.-nál. A lényeg, hogy Andrissal szeretnék majd beszélni, hogy Ő mit szeretne hogy én megfeleljek neki, vagy ez elég hülyén hangzik. Talán úgy hangzik helyesen a kérdés, hogy mit tehetnék azért, hogy megadjam neki arra amire vágyik. :) Szeretném megoldani ezt a dolgot, mert nagyon szeretem (hallod, te Bubu? :)) és őszintén szeretnék vele boldog párkapcsolatban élni, ami mindkettőnkön múlik, de talán nagyobb részben is rajtam, mert úgy érzem olyan sebeim vannak a múltamból, amik erőteljesen kihatnak ránk és én nem szeretném, hogy ebből adódóan mi és Ő igyuk/igya meg a levét. Mert a szerelmem és mindenben a legjobbat szeretném Neki nyújtani. Aztán beszéltünk arról, hogy mi történhet az emberrel, ha már nem érzi azt a rózsaszín ködöt. Mert ugye mi összejöttünk és akkor még minden szép és jó volt aztán egyszer csak visszacsöppentünk a valóságba és már közel sem olyan jó. És már mindkettőnk részéről elgondolkoztunk (legalábbis én biztos) azon, hogy mi van velünk? Mert hogy már teljesen másképp viselkedünk egymással. Negatív értelemben többet veszekszünk, de ami sztem pozitívként is felfogható, hogy rengeteget viccelődünk egymással és nagyon érdekes dolgokról tudunk beszélgetni szóval nagyon jól el tudunk lenni ketten. És (ehhez most hozzá kell tennem, hogy lehet, hogy fáj néha, amit leírok, de most tapasztaltam, hogy muszáj kimondani ami itt benn zajlik, mert jobb kinn mint benn és ez a mondás nem is gondoltam volna, hogy ennyire igaz) én már elgondolkoztam azon hogy mi lenne ha mi abbahagynánk és számításba is jött, de egyikőnk se akarja és nem azért mert megszoktuk egymást (ez is persze igaz lehet, de nem ez a fő ok), hanem mert egyszerűen nem tudjuk egymás nélkül elképzeni az életünket és nem is akarjuk, mert hiába nincs rózsaszín köd meg minden, de akkor is vágyunk egymás társaságára, és nem akarunk egymás nélkül lenni. És akkor itt merül fel a kérdés, hogy akkor miért nem maradunk barátok? Akár lehet, hogy a kapcsolatunk barátibbá fokozódott? Erre a kérdésre igennel és nemmel is lehet felelni. Igen, lehet, hogy barátokká váltunk, de ez nem visszafokozódás szinten, hanem előre haladás szinten. De két barát nem kívánja egymást. És itt rejlik az igazi válasz. Én még mindig ugyanúgy csodálom a husi ajkait, ugyanúgy elveszek a zöldes sárga pajkos tekintetében, mint első látásra és ugyanúgy vágyom az érintésére, az ölelésére, a csókjaira. És ez már nem barátság. Ez már a szeretet egy mélyebb foka. Mert miből is áll a rózsaszín köd? A vágyból. Vágyunk a másikra, vágyunk a társaságára, a csókjára, az érintésére. És később ehhez társul a barátság érzése. Miközben a rózsaszín köd még mindig jelen van, csak halványan sejteti a jelenlétét. Persze (és most nem a saját szavaimat idézem) a szerelem nem éghet örökké, mert akkor elégnénk, hiszen a test nem bír ki ennyi gyönyörérzést. Hiszen emlékezzünk csak, milyen érzés is az első időszak? Dobog hevesen a szív, lüktetnek az erek, lüktetnek a hormonok. Ez hosszú időn át már nem is egészséges a szervezetnek. Így szép halványan elmúlik, de nem teljesen, hiszen akkor már tényleg elmúlna a szerelem. De míg ez elmúlik, közben egyre jobban megismerjük a párunkat, és jó esetben (nálam pl. :)) az ember barátjává is válik. És idővel ez a barátság egyre felerősödik, közben pedig a szerelem is jelen van és ezek hatása között jelenik meg a szeretet. Ami valljuk be elég összetett és komoly érzés. Én úgy érzem, hogy ettől ijedtünk meg. Mert mi azt hittük, hogy míg elmúlt a rózsaszín köd, elmúlt a szerelem is, de ez nem igaz, az is ezt igazolja, hogy ennyi szarság ellenére is kitartunk egymás mellett. Mi más lenne, ha nem a drága szerelem-szeretet? :) És így hogy ezt letisztáztam magamban én már nem is félek. Inkább szeretnék arra törekedni, hogy ezt a szeretetet ápoljam. És igen, időközben megjelentek a hétköznapi problémák, de úgy érzem hogy ha ezt az alapvető dolgot magamban helyre tettem, akkor képes vagyok a többi gondot leküzdeni. Remélem ebben számíthatok Rád. <3 :)

Hű ezt most jól kifejtettem.. :D

Asszem mára ennyi a bölcseletekből, teljesen kifogytam a szuflából. :D De a lényeget leírtam. :)

Úgyhogy minden jót nektek, akik olvassátok. :)